Elindultunk kelet felé, ahogyan a kislány mondta. Láttam,hogy a kislány már botorkál,és néha-néha meg-megbotlik az úton. Kimerült volt és fáradt. Nem szeretek hősködni,de most megsajnáltam a kislányt.
- Figyelj - mondtam - egy hét még innen az út, és nem szeretném, ha már az elején kifáradnál. Inkább viszlek egy darabig, és akkor gyorsabbak is vagyunk. De nemsokára úgyis megállunk pihenni,ha akarod.
A kislány félénken rám nézett és bólintott. Jól van akkor- mondtam, és az ölembe vettem a kislányt. Nagyon gyorsan haladtunk, amennyire csak tudtam és láttam, hogy ezt a szörnyű gyorsaságot nem igazán bírja ki a kislány, ezért lelassítottam. Egy csendes kis faluba érkeztünk és itt nyoma sem volt támadásnak szerencsére.
Ez a bácsikád faluja? - kérdeztem, és óvatosan körülnéztem volna de, a kislány elkapta a ruhám ujját.
- Ne, menj el! Ne hagyj itt egyedül - a szája sírásra görbült.
- Figyelj én... - mondtam zavarodottan - csak körül akarok nézni, hogy minden rendben van-e, oké? Nem akarom, hogy valami bajod... bajunk essen.
- Jó, de siess vissza. - A kislány addig elrejtőzött egy jókora bokor mögé.
- Sietek, ígérem - mondtam majd villámgyorsan körbejártam a falut,de így is negyed órába telt amire visszaértem
Amikor visszaértem, éppen mondtam volna a kislánynak, hogy eddig semmi gyanús nincsen, mehetünk tovább. Elhúztam a bokrot, ahol a lány búvóhelye volt, és megdöbbenésemre nem volt ott senki sem. Ezt nem hiszem el - mondtam magamban dühösen, és egyben aggódva- hol lehet?! Ekkor éreztem, hogy figyelnek és megfordultam.
- Csak nem őt keresed? - mondta egy visszataszító bandita-féle ember, és gúnyosan vigyorgott.
Én higgadtam válaszoltam: De. Őt keresem. Ereszd el, ha nem akarsz meghalni.
A kislány reszketett és a könnyei csak úgy potyogtak az arcáról, ez dühöt keltett bennem, mert amikor megtaláltam húgomat, ő is pont ilyen keservesen sírt és valahogy eszembe jutatta ez őt-
- Nem mondom még egyszer! Ereszd el!!!! - kiáltottam már dühösen-
- Miért mi lesz? Talán megversz öcskös? Nem akármilyen bandita vagyok ám én fiacskám!
- Azt látom. Mocskosabb, vagy mint a többi. Jó, rendben, én szóltam. Most meghalsz!!! - kiáltottam és már le is csaptam volna a fejét a Katanaval, de az a mocskos gazember a kislányt használta pajzsként. Megálltam és pont időben eresztettem le a fegyvert.
- Te aljas! Ha lenne merszed hozzá, hogy harcolj velem, nem egy kislányt használnál pajzsként, te alávaló!
A bandita csak vihogott. Kegyetlenül és visszataszítóan.
- Majd bolond vagyok nem kihasználni a túszomat, mielőtt megölöm. Ennyire ostobának képzelsz?!
- Igen, gyáva vagy és gyenge. Mellesleg undorítóan visszataszító, fúj
- Mit merészelsz te kis... - nem fejezte be a mondatot, mert eleresztette a kislányt és nekem rohant, fegyver nélkül, puszta kézzel akart megölni.
- Szánalmas vagy. Nem akartalak megölni, de én az elején szóltam. Most tényleg meghalsz! És valóban egy suhintással lecsaptam a fejét. A kislány kénytelen volt végignézni a jelenetet és amikor végeztem láttam, hogy a szemében félelmem tükröződik.
- Hagyj békén, nem bánts! - majd újra sírni kezdett és lehajtotta a fejét.
- Nem bántalak, téged nem, ígérem! Gyere! Meg kell keresnünk a bácsikádat - Kislány félénken nézett rám, és elnézett a messzeségbe.
- Ő volt az, biztos vagyok benne, hogy ő gyújtotta fel a falunkat.
- Hát most legalább megfizetett érte.
A kislány szótlanul bólintott, és jött utánam. Majd egyszer csak felkiáltott:
- Ez lesz az! Ez az a ház! Itt lakik a bácsikám, ebben biztos vagyok. - mondta és örömmel benyitott a házba-
Ott egy öregember ült és olvasott. Amikor meglátott engem a félelem fogta el, és felemelte a kezét.
- Ne féljen - mondtam- én, nem bántom, visszahoztam az unokahúgát - mondtam és rámutattam a kislányra, aki rögtön a nyakába borult.
Még hallottam az örömteli szavakat, de mennem kellett.- Várjon fiatalember! - hallottam az idős ember hangját- hadd háláljam meg a munkáját. Tessék itt van egy kis "jutalom". köszönöm, hogy elhozta az unokahúgomat.
Elvettem a fizetséget, és bólintottam.
- Kislány, vigyázz magadra és légy jó - mondtam majd eltűntem-.