Elindultam a kislánnyal kelet felé. Sötét volt, és a kislány egyszercsak megfogta a kezem.
-Mi a baj? Kérdeztem
-Félek. A szüleim azt mondták az éjszaka veszélyes, mert ilyenkor indul portjára Kiraré.
-Ki az a Kiraré?
-Egy óriási szörnyeteg, akinek nincs szeme, de a hallása olyan mint a tigrisé. Nagyon veszélyes.
-Ne félj, amíg engem látsz!
Úgy döntöttem jobb lesz, ha letáborozok a kislánnyal. A közelben volt egy barlang. Ott tüzet gyújtottunk. Körül akartam nézni ezért a kislánynak adtam a tőrömet és az egyik varázsgyűrűmet.
-Jaj, ne hagyj egyedül!
-Ne félj, csak körülnézek odakinn. Ha baj van, használd a gyűrűt és a tört.
Odakinn sötét volt és a fákja nem sokat világított. Felhúztam a varázskesztyűm és egy fénygömböt varázsoltam. Nem vagyok félős, de hatalmasat ugrottam. A szörny ott állt velem szemben. Szörnyű és undorító látvány volt. A szörny az arcomba lihegett. A nyál csak úgy csorgott a szájából. A kardommal felé suhintottam, de ő eltűnt. Visszarohantam a kislányhoz, hogy vigyázzak rá.
-Mi történt? kérdezte
Lihegve válaszotam:- Semmi ne agódj! Most jobb, ha alszol mert holnap nehéz napunk lesz.
A kislány hamar elaludt, de én éber maradtam, mert tudtam, hogy a szörny figyel minket. Éjszaka nem történt semmi. A kislány felkelt és modtam, hogy indulnunk kell. Ő szófogadó volt és elindultunk. Nem történt semmi, az utunk eseménytelenül telt, ám ahogy kezdett sötétedni éreztem hogy valami nincs rendben. Egyszercsak elröpült felettünk valami.
-A szörnyeteg! kiabált a kislány
-Ne félj! Maradj a fa tövében és várj!
Ez nem lesz nehéz! (gondoltam)
A szörny felém repült, de én kitértem előle és a nyilammal rálőtem. Egyből kiterült,de csak elkábult, nem halt meg. Így hát odarohantam és leszúrtam a kardommal. Meghalt. A kislány odarohant hozzám és azt kérdezte:
-Meghalt?
-Igen, többé nem kell félned tőle. 
Tovább mendtünk. Éjszakára egy faluban tértünk meg, bár engem nem akartak beengedni, de a kislány sírva fakadt, hogy ne menjek el, ígyhát beengedtek. Megvacsoráztunk. Az ételt egy lány hozta nekünk. A lány nagyon érdeklődött a kislány iránt. Megkérdeztem tőle:
-Ismered talán?
-Nem is tudom.....Úgy hasonlít az elveszett húgomra....
A kislány felismerte nővérét és elkiáltotta magát:
-Igen most már emlékszem, de rég volt.
-Nem akarok gonosz lenni( mondtam) de azt kérted tőlem vigyelek a bácsikádhoz!
A lány megszólalt:
-Igen vidd el őt, mert itt nem maradhat. Nem tudnám biztosítani a szükségleteit.
A kilány sírt de beleegyezett. Másnap elindultunk és estére megérkeztünk. Átadtam a kislányt a bácsikájának, aki nagyon örült és kifizetett engem. Indulni akartam, de a kislány odafutott hozzám és azt mondta:
.Köszönöm, hogy elhoztál! Igazi barát vagy.
Nagyon megkedveltem a kislányt és odadtam neki az egyik karperecemet.
-Ez majd emlékeztet rám!
Elrepültem és a levegőből még halottam a kislány szavait:
-Sosem feledlek el!.....barátom