Türelmetlenül dobolsz ujjaiddal az asztalon. Leendő megbízód három órával ezelőttre beszélte meg a találkozót. A kicsiny faház, amelyben várakozol, InuYasha erdejének egy eldugott zugában helyezkedik el, távol mindentől és mindenkitől.

 „Vajon mire ez a nagy óvatosság?” – gondolod egyre bosszúsabban. – „Miért egy ilyen helyen akart találkozni velem? Ha pár percen belül nem lesz itt, teszek az egész ügyre, és elmegyek!”

 Mintegy varázsütésre ekkor az ajtó kitárul. Odakapod a tekinteted és végigméred a belépő alacsony alakot. A férfi eléggé terebélyes széltében, barna haja a kopaszodás miatt csak foltokban fedi fejét. Egy hosszú kimonót visel, derekán lazán megkötve és egy bőr szandált. Arca kissé elgyötört, talán a sietség miatt fáradt ki és vadul zihál.

-         Elnézést a késésért, de sürgős elintéznivalóm támadt – próbál mentegetőzni több-kevesebb sikerrel.

-         Igazán? – méred fel, miközben felvonod a szemöldököd. – Fontosabb az ügyünknél?

-         Nem, nem, dehogy!

 Ekkor mintegy álomból ébredve összerezzen, és zavartan kémleli a helységet.

-         Netán keres valamit? Vagy valakit? – kérdezed.

-         Csupán megnéztem, hogy egyedül vagyunk-e – hangzik a válasz.

-         Ezt én is megmondhattam volna. Bár ha lenne itt valaki, legalább lett volna beszélgetőpartnerem a várakozással eltelt három órára – feleled gúnyosan.

-         Akkor térjünk is a tárgyra. Gondolom sejti, hogy munkája célja egy démon likvidálása lenne.

-         Valahogy rájöttem.

-         A bestia neve Sagenta. Hetek óta rettegésben tartja a falumat.

-         A faluját? Miért nem ott találkoztunk?

-         Mert én így döntöttem – jól kihangsúlyozza az én szót.

-         Hol találom meg, és hogy ismerek rá? – kérdezed ellenszenvesen.

-         Az északi hegyekben bújik meg, nem messze innen, alig egynapnyi járóföldre. Ne féljen, fel fogja ismerni, mivel várhatóan egyből magára támad majd zsákmányt sejtve.

-         Várhatóan? – ráncolod a homlokod.

-         Igen, másképp nehezen találna rá.

-         Mennyi lenne a fizetségem?

-         Azt hiszem, 500 arany reális ár – ez inkább parancsnak hangzik, mint ajánlatnak.

-         Rendben, elfogadom. Milyen képességei vannak ennek a Sagentának?

-         Nos, úgy tűnik, hogy uralja a sziklákat. Képes parancsolni a köveknek, ezért húzza meg magát a hegyekben. Eddig még csak egy alakban jelent meg előttünk, egy hosszú, szikla-szürke hajú, remek alkatú, ámbár rendkívül ocsmány arcú nőként. Maximum öt nap áll rendelkezésére a feladat végrehajtására. Az ötödik nap estéjén itt fogom várni a fizetségével. És hozzon valami bizonyítékot, hogy legyőzte a szörnyet! Ha elbukik, az nem az én felelőssége. Ha most megbocsát, mennem kell. A mihamarabbi viszontlátásra!

 Azzal feláll, és nehézkes léptekkel az ajtó felé indul. Még egyszer körbenéz a szobán, majd kilép a házból és becsukja az ajtót. Gyorsan utána sietsz, de mire a szabadba érsz, csak a közeli fákat látod. Rejtélyes, név nélküli megbízódat mintha a föld nyelte volna el.

  __________________________________________________________________________

Másnap hajnalban el is indultam. A nap még nem kelt föl, ezért sötétség honolt a tájon. „Szeretem az ilyen hajnalokat, még csönd van, és a kellemes hideg teljesen felfrissít.” Lassan sétáltam az erdőben, betöltötte a levegőt a harmattól nedves fű illata. Ahogy felkelt a nap lassan egyre melegebb lett. Dél felé már szörnyű volt a hőség. Lassan kiértem az erdőből és egy hatalmas puszta tárult a szemem elé. „Fantasztikus…Itt már árnyék sem lesz…” Gondoltam bosszúsan. Akkor a távolban megláttam egy hatalmas hegy csúcsát. „Ez lesz az, amiről a férfi beszélt. Remek, estére meg is érkezem!” Elégedett mosoly futott át az arcomon és nekivágtam a pusztának.

Estére megérkeztem a hegy lábához, ahol egy kis falut találtam. Az emberek gyanakodva méregettek, már hozzászoktam az ilyesmihez. Egy idős férfi lépett oda hozzám és megszólított:

-         Fiatalember, a hegy felé tart?

-         Igen – válaszolom kurtán.

-         Maradjon a faluban éjszakára, éjjel nem tanácsos odamenni. – mondta, és elment.

Néhány méterre a falutól letelepedtem egy kis facsoport alá. Nem voltam fáradt, elővettem a magammal hozott élelmet, és enni kezdtem.

Éjfél felé járhatott az idő. Zörgést hallottam a hátam mögül, amint megfordultam az egyik fa mögül egy lányt láttam kilépni. Nem sokkal lehetett idősebb húsz évesnél, piszkosak voltak a ruhái, külseje zilált, karikásak a szemei, kócos a haja.

-         Azért jöttél, hogy elpusztítsd a démont? – kérdezte hirtelen.

Én bólintottam. Ekkor hozzám szaladt, és a lábam elé vetette magát, majd kétségbeesett, sírós hangon megszólalt.

-         A lányomat elrabolta a szörnyeteg, kérlek, hozd őt vissza. Nem tudok sokat fizetni, de amim van, azt odaadom.

-         Nem szokásom pluszmunkát vállalni, különben is, a lányod valószínűleg már halott.

Erre az utolsó szóra fájdalmasan felnyögött, amint felnézett, láttam, hogy könnyek borítják az arcát.

-         Még nem halhatott meg, tudom! Kérlek! Mentsd meg őt.

„Szánalmas látni, mennyire kétségbeesnek az emberek, ha elvesztik egy szerettüket. De ahogy magam előtt látom ezt a nőt, megsajnáltam.”

-         Ha még él a lányod, visszahozom. De nem ingyen…

-         Megteszek minden tőlem telhetőt. Összeszedem a pénzt – mondta.

-         Most pedig azt mondd meg, mikor rabolta el a démon a lányodat!

A nő lassan felállt és megtörölte az arcát.

      -     Két napja. A démon minden holdtöltekor áldozatot követel a faluból, különben lemészárol minket. A falu vezetői, Hikarit, a lányomat, választották. Nincsenek rokonaink a faluban. Úgy gondolták ő úgysem hiányozna senkinek.

      -     A férjed hol van? – kérdeztem.

      -     Katona volt. Meghalt hat éve egy háborúban.

A falu felől hangok hallatszottak. Az idős férfi közeledett felénk:

      -     Nayami? Te vagy ott? Hagyd békén az idegent!

A lány még egyszer rám nézett, aztán elfutott. A férfi mellém ért:

      -     Bocsásson meg neki, uram, ha zaklatta. Néhány napja meghalt a lánya, azóta teljesen          megzavarodott szegény teremtés.

      -     Valóban. Most kérem hagyjon magamra.

      -     Természetesen, uram. További jó éjszakát!

Reggel amint kisütött a nap, elindultam a hegy felé. A falusiak összesúgtak a hátam mögött:

-         Szegény fiú…

-         A vesztébe rohan…

-         Nem tudja, milyen rettenetes ez a szörny!

„ Hm… Ostobák…”

Amint végignéztem a hegyen, rá kellett jönnöm, hogy korántsem lesz egyszerű megmászni. Tűhegyes sziklák tengere, egészen a csúcsig. Elindultam. Néhány perccel később eltűnt a szemem elől a falu, csak kopár sziklák mindenhol. Nem sokkal később találtam egy kis „ösvényt” amely kanyarogva, vezetett föl a hegytetőre.

Délután találtam egy barlangot nem messze a csúcstól. Elindultam a sötétben, néhány méter után akadályba ütköztem. „Most már biztos, ez lesz Sagenta rejtekhelye.” Megfeszítettem az izmaimat, és egy erőteljes mozdulattal megpróbáltam áttörni az akadályt. Meglepetésemre, egyáltalán nem volt nehéz. Amint átértem a pajzson, megcsapta az orromat a hullák bűze. A barlangban mindenhol csontvázak, és oszló holttestek hevertek. A barlang mélyén pedig három ájult ember feküdt. Két férfi, és egy kislány. „ Ez a lány lesz Hikari, vajon miért nem végzett vele…?” Lassan elindultam az emberek felé. „ Érzem, hogy a közelben van…Csak az a kérdés, hogy hol…?” Körülnéztem, de a barlangban nyoma sem volt a szörnyetegnek. Odaértem a testekhez. Elővettem egy kis üvegcsér, amiben egy növény összemorzsolt levelei voltak. (Még az erdőben szedtem őket.) Kinyitottam az üvegcsét és mindegyikük orra alá odatartottam. Amint a csípős aromát belélegezték lassan kinyitották a szemüket. Ekkor halk kuncogást hallottam a hátam mögül. Megfordultam, de nem láttam senkit. „ A fenébe! Besétáltam a csapdájába.” A kuncogás nevetéssé erősödött, majd z egyik falból lassan kidomborodott egy alak.

-         Nem gondoltam, hogy ilyen ostoba vagy – kuncogott a nő. – Csalódást okozol!

-         Őszintén sajnálom – feleltem tömény undorral. A férfi említette, hogy csúf az arca, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire.

-         Most mit akarsz tenni? Csak egy szánalmas féldémon vagy, egyetlen mozdulattal végzek veled.

-         Ne aggódj, mindjárt végzek veled, de meg sem bírok mozdulni, úgy elbűvölt a szépséged – mondtam undok mosollyal.

-         Te átkozott kölyök! – kiáltotta.

Előrelendítette mindkét karját, mire két szikla felemelkedet, és sebesen megindult felém. Néhány lángcsóvával könnyedén eltérítettem őket , de a démon megállás nélkül tovább bombázott kisebb-nagyobb sziklákkal. Amint sikerült alkalmas pillanatot találnom, fogtam a shurikenem, feltöltöttem energiával és egy erőteljes mozdulattal felé lendítettem. Biztos voltam benne, hogy telibe találja, de az utolsó pillanatban a démon a fegyver elé tartotta a karját. A shuriken fülsiketítő hangot hallatva, szikrákat szórt, mikor a karjához ért, de egy pillanattal később lemetszette azt, és a sziklafalba fúródott.

-         Ez bizonyára bosszantó… - mondtam, és felegyenesedtem.

-         Apró veszteség… - mondta a nő.

A karja helyén lévő perzselt csonkra pillantott majd felemelte a másik kezét és a sziklafalra mutatott. Öblös moraj hallatszott, majd egy darab levált a falból és a démon csonka karjára tapadt. Felvette a kar és a kéz formáját, aztán a bőr színét is.

      -     Mint mondtam aprócska veszteség… - mondta a nő és megmozgatta az ujjait.

      -     Vigyázz!!! – halottam a hátam mögül. A kislány kiáltott.

Az utolsó pillanatban sikerült elugranom egy méretes szikla elől, de az így is telibe találta a bal karomat. A fájdalomtól összerezzentem, éreztem hogy elzsibbadnak az ujjaim. Egy hatalmas tűzlabdát küldtem felé, amikor elérte, robbanásszerű moraj hallatszott. Mikor a füst eloszlott újra megpillantottam. A ruhája megperzselődött, néhol égett, a bőre is tele volt fkete nyomokkal, de láthatóan nagyobb baja nem lett. „ A fenébe! Ez így nem megy… Ha nem találok ki valamit végem!” Akkor eszembe jutott, ahogy a testébe olvasztotta a sziklát. „ Hát persze! Nem messze innen láttam egy sziklatavat… Talán beválhat.”

      -    Szerencse, hogy nem égett meg az arcod… bár ennél csúnyább már nem lehetne… - kiáltottam szemtelenül.

-         Te kis…! Megöllek! – kiáltotta, és újból tömegnyi sziklát küldött felém.

Ezek elől is sikerült elugranom, és lassan a barlang bejárata felé vettem az irányt.

-         Csak nem érzékeny pontra tapintottam?! Kapj el és talán bocsánatot kérek.

-         A saját kezemmel végzek veled! – kiáltotta és megindult felém.

Éreztem, ahogy áthaladok a pajzson. Megszaporáztam a lépteimet. Néhány pillanat múlva megpillantottam a tavat a sziklák közt. A démon szitkozódott dühében.

-         Gyere, kapjon el! – kiáltottam.

-         Nem menekülhetsz örökké ez itt az én birodalmam! Minden az én fegyverem!

Újabb sziklák tömege. Már nehezebb volt kivédenem őket, a karomba újra és újra fájdalom hasított. „ Gyorsan be kell fejeznem.”

Végre elértük a tavat. Megálltam a víz szélén. A nő már csak néhány méterre állt tőlem.

-         Most nincs hova menekülnöd, te átkozott korcs! Véged! – kiáltotta őrjöngve, és meglendült felém.

-         Dehogy! – összeszedtem az erőmet, és amilyen gyorsan csak tudtam mögé kerültem.

-         Vége! – mondtam, és egy jól irányzott rúgással a vízbe löktem.

Óriási erővel a vízbe csapódott, és szinte azonnal el is merült. A csobbanás teljesen felkavarta a vizet.

Visszamentem a barlangba a fegyveremért. Az éle teljesen kicsorbult. Nem messze a shurikentől megtaláltam a levágott kart is, ami még mindig füstölgött. „ Ez jó lesz bizonyítéknak.”

Amikor mindennel végeztem elindultam le a hegyről. Néhány perc múlva nem messze a barlangtól megláttam a kislányt, amint összekuporodva ült egy kis hasadékban. „A két férfi úgy tűnik már elmenekült.”

Amikor a kislány meglátott, gyorsan felállt, és mélyen meghajolt előttem.

      -    Köszönöm, hogy megmentettél!

A kislány felegyenesedett és kedvesen rám mosolygott. Elindultunk. Amikor elértük az ösvényt magára hagytam.

      -    Innen hazatalálsz.

Rám nézett, és újra elmosolyodott aztán sietve elindult le a hegyről.

Én is elindultam, de másfelé szándékosan elkerülve a falut. Az éjjel elkezdett esni az eső, így behúzódtam egy hasadékba és elláttam a sebeimet, a karom eltört, és csúnya véraláfutásokkal volt tele, de nem volt súlyos.

Másnap, mire lement a nap megérkeztem a faluba, ahonnan indultam. Pihentem egy napot és kiélesítettem a shurikenem éleit. Az ötödik nap estéjén pedig felkerestem a kunyhót a démon karját az asztalra tettem és vártam a jutalmamra. A férfi megint késett. „Ez az idióta… Örülhet, hogy nem számolok felárat…”