-         Ez gyors volt- jegyzem meg, majd én is elindulok.

Egy napi járás még nekem is sok lenne, de haladnom kell, hisz 500 csilingelő arany csak rám vár. Az éjszaka felét vándorlással töltöttem, de a hajnal közeledtével elfáradtam. Épp kapóra jött, hogy nem messze volt egy falu. Betértem a fogadóba szobát kértem, majd lepihentem. A fogadós furcsállta is, hogy mit keres egy hajadon, ifjú hölgy hajnalok hajnalán a kapuja előtt.

Dél körül ébredhettem, kifizettem a szállást, és újból nekivágtam az útnak. Szerencsére a falutól már félnapi járásra a hegyekben lehetek. Az erdő eléggé kihalt volt, egy állatot sem láttam. Ahogy ritkult az erdő és jelentek meg a sziklák, kezdtem kicsit félni, hogy bármelyik mögül rám támadhat Sagenta, én pedig nem fogok tudni visszatámadni. Éreztem, ahogy karomon megjelenik a hideg páncél. Ahogy felértem a hegytetőre nem láttam egy lelket sem.

-         Furcsa – gondolkoztam hangosan – már rám kellett volna támadnia.

Ahogy kimondtam a mondatot, valami megmozdult a hátam mögött. Gyorsan megfordultam, támadóállásba álltam. Egy fiatal férfi nézett velem farkasszemet.

-         Te meg ki vagy? – kérdeztem.

-         Ezt én is kérdezhetném ifjú hölgy. Nem gondolod, hogy egy ilyen kietlen vidéken még sok baj érhet? – nevetett.

-         Meg tudom védeni magam! – feleltem dacosan, majd páncélomból egy kard nyúlt előre.

-         Na persze – nevetett a férfi és ő is kardot rántott.

Nekem támadt, de szerencsésen hárítottam. Az egész csata csak pár percig tartott, mikor kitekertem a férfi kezéből a fegyvert.

-         Most vagy megmondod, hogy ki vagy, vagy meghalsz – szegeztem torkának a jegesen csillogó fémet.

-         Kislány, ezt még úgyis megkeserülöd – suttogta, és kezeivel, önként magába szúrta kardom pengéjét.

Ahogy szemei lecsukódtak, apró kavicsokká változott.

-         Sagenta, szóval csak játszol velem? – kiabáltam az előttem tornyosuló sziklafal felé. – Állj elém és küzdjünk meg!

-         Hohó – sodort egy hangot a szél felém – bátor vagy, de nem tudsz legyőzni te sem.

-         Gyere ide, és állj ki velem! – kiabáltam, miközben folyamatosan figyeltem, hogy honnan várható a következő támadás.

-         Már sokan megpróbáltak legyőzni, de mindegyik elpusztult. Te sem fogsz más sorsra jutni – nevetett, miközben egyre hangosabb morajt hallottam a sziklafal tetejéről.

„Sziklaomlás” tudatosult bennem, és még épp időben sikerült arrébb ugranom. Ahol az előbb álltam, most egy méretes kőtömb feküdt.

-         Ezzel akartál elintézni? – kérdeztem gúnyosan, miközben néztem felfelé, nehogy egy újabb kőlavina maga alá temessen.

-         Ez csak egy apró bemutató volt, a java még hátra van.  – majd újabb kőhalom zúdult felém.

Mikor véget ért, úgy gondoltam, hogy ideje pontot tenni az ügy végére. Hátamon megjelentek szárnyaim, amiknek a segítségével könnyedén a sziklafal tetejére repültem. Ott már várt a megbízóm által leírt nő. Szemei vészjóslóan csillogtak, ajkai gonosz mosolyra húzódtak. Egyet suhintott felém, mire a földön fekvő apróbb kavicsokból sziklaszörnyek álltak össze. A szörnyek ember-alakúak voltak, különböző fegyverekkel a kezeikben. Szerencsére ezek eléggé gyenge teremtményekké sikeredtek, könnyen legyőztem őket. Sagenta újabb kőzuhatagot szabadított rám. Már teljes páncélzatban voltam, így meg sem éreztem a testemnek csapódó köveket. Látszott, hogy Sagenta egyre jobban fárad, a támadásai egyre enyhébbek voltak.

-         Elég volt a játszadozásból – szóltam, és közelebb léptem a nőhöz.

-         Úgysem tudsz elpusztítani. Legyőzhetetlen vagyok – kacagott, majd leugrott a sziklafalról.

Utána repültem, nem akartam, hogy meglógjon. Mire leértem, már köddé vált. Közben be is esteledett, így egy közeli barlangban hajtottam álomra fejem. Másnap reggel korán keltem, minél előbb meg akartam találni Sagentát. Ahogy mentem a sziklás tájon, észrevettem egy újabb barlangot. De ez más volt, mint amilyeneket az utam során láttam. Sűrű szürke köd gomolygott a barlang szájából, mérgezve a levegőt.

-         Sagenta, gyere ki! – kiabáltam befelé.

Nem számítottam arra, hogy kiáltásomra bármi feleletet kapok. Pár másodperc múlva egy alak körvonalai rajzolódtak ki a köd fátyla mögül.

-         Ki zavar ilyenkor? – csengett álmosan hangja.

Mikor Sagenta kiért, láthatóvá vált, hogy az éjszaka folyamán egy erős páncélzatot növesztett magára.

-         Áh… a lány tegnapról – mosolygott gonoszan – Még mindig el akarsz pusztítani? Nézd, kapsz egy utolsó esélyt, hogy az életedért könyörögj, de ha kiállsz ellenem, készülj fel, ez lesz az utolsó csatád.

-         Sagenta – mosolyogtam én is – ezt nem neked kellene mondanod…

A nő kardot rántott, mire én is fegyverért nyúltam. Most egy tőlem szokatlan fegyvert választottam, egy hatalmas és éles csákányt. A nő megrökönyödve nézett.

-         Azzal meg mit akarsz? – meredtek a csákányra szemei

-         Mégis mit? Szétzúzni a páncélodat! – majd rögtön rá is támadtam.

Hiába próbált védekezni, vagy támadni a kardjával, a páncélomon nem bírt áthatolni. Viszont én annál sikeresebb voltam. Pár egyszerű mozdulattal megszabadítottam a testét fedő kőtömbtől. Ijedten, a halál közeledtét érezve összerogyott. Felnézett rám, és az életéért könyörgött. Mondanom sem kell, hogy nem könyörültem rajta. Csákányom élesebbik végével még egyszer, utoljára lesújtottam és átszúrtam a szívét. Szürkés köd gomolygott fel testéből, és csak por maradt utána. Páncélzatom és fegyverem eltűnt testemről, amikor már nem éreztem semmiféle veszélyt.

-         Porból lettél, porrá leszel – suttogtam, mintha imát mondtam volna érte, majd egy bőr tarsolyba bele tettem egy maréknyi port. Lassú léptekkel elindultam lefelé a hegyről.

Az erdőt mintha kicserélték volna. „A gonosz pusztulását megérezhették az állatok is” – gondoltam mosolyogva. Egy apró madárka szállt vállamra és kísért a hegy lábától nem messze eső faluig. Közben szüntelenül, vígan dalolt. A faluban éjszakáztam. Ott töltöttem még két napot, majd harmadik nap elindultam vissza, Inuyasha erdejébe.

A nap nagy részét vándorlással töltöttem, ezért megfáradva értem a kunyhóba. Leültem az egyik székre, várva a megbízómat.