- Hát ez hamar lelépet... Mindegy, 500 aranyat akkor is megér, hamar végzek ezzel a Sagentaval. Nem nagy kihívás, a természet erejével szemben a kőhajigálás, az nudli. Keresek valami helyet, ahol kipihenhetem magam... – nagyot nyújtózok, és egy barlang belsejében meghúzom magam. – Kicsit huzatos... - kiráz a hideg, majd elmosolyodok – de ezen könnyen lehet segíteni! – kimegyek a barlang elé, néhány fa növekedését előidézem, és az ágak befedik a barlang száját. – Így már sokkal jobb! – leheveredek a földön és elalszok.

Másnap a napsugár halvány fényei ébresztettek, amint beszűrődtek a gallyak között.

- Kalandra fel!- kilépek a barlangból, kicsit körülkémlelek. A hegyet óriási bárányfelhők fogtak közre, a nap nehezen szűrődött át a fehér fellegeken. A szél csak néha fújt, elég kellemes volt az idő. Hirtelen nagy hangokra figyelek fel, mintha az ég dörgött volna. –

- Nem, ez nem mennydörgés... Ez Sagenta, kedves barátunk lesz...Jobb lesz, ha sietek, nem szeretném, ha baja esne az embereknek. – hajamat szoros egy copfba fogom, nyilaimat megélesítem, majd a végén a tőrömet is elteszem. – Az erdőn keresztül közelítem meg a hegyet. Ahonnét a hangokat sejtettem arra indultam el. Egyre hűvösebbre fordult az idő, minél feljebb másztam.

- Már a tölgyeseken, és a bükkösökön is túljutottam.... Milyen magasan van ez a démon?!

A fenyveseknél újbóli hangokat hallottam, már egyre közelebbről.

– Lassan találkozunk, úgy hallom. – elmosolyodok, és kicsit megszaporázom a lépteimet.

- Jajj, jajj, jajj.... – sóhajtozok - már mennyi idő eltelt... és még egy árva lélekkel sem találkoztam... leszámítva néhány sast...

A horizonton már eltűnni készült a nap, amikor egy női alakot figyeltem meg egy fenyő mögött. „Ez most vagy egy falusi, vagy pedig az a Sagenta... Nem támadhatok rá, megvárom, amíg ő lép”

A föld enyhe rezgésbe kezdett, majd a nő nagy bundája mögül szürke tincseket fújt elő a szél.

- Te vagy Sagenta, igaz?! – ordítottam át a föld keltette hangos rezgéseket. Nem tétováztam tovább, rátámadtam, meg sem várva a választ. A nő fogai megvillantak, majd a szemem sarkából egy óriási szürke szikla robajlását láttam.

- Milyen illetlen vagy... Csak úgy betörsz a területemre, és még csak nem is kopogsz?!

- Területed?! Ezt nem mondanám olyan biztosan! – a sziklát néhány fa ága visszafogta, és a mélybe taszította. – Néhány kaviccsal nem tudsz megállítani!! – harcias mosolyt ejtek, majd néhány shurikennel egy fenyő, szúrós, cseppet sem kényelmes törzséhez szegezem.

- Így kell célozni – gyönyörű, szép fehér kis fogacskáim fénylettek a napsugárban, miközben bedobtam egy széles mosolyt. A démon furcsa, semmit sem kifejező szemeit rám szegezte, majd egy újabb sziklazuhatagot zúdított felém.

- Nem adod fel egykönnyen! Ennek örülök! – szemeimet lassan behunytam, majd a föld még erőteljesebb rengésbe kezdett. A fenyők gyökerestül hullottak a földre, elállva a szürke sereg útját. – De ez már uncsi... nincs jobb trükköd?

- Újat akarsz? – gúnyos kacaj töltötte be a hegyet, majd végül a visszhang elhalkult, és végül megszűnt. – Rendben!

Gondolkozóba estem, vajon mit tudhat a kődobáláson kívül, hisz a nagyfőnök csak annyit mondott, hogy ahhoz ért...

A közeli folyó őrülten hasította partjait, miközben egyre csak gyorsult a folyása. Egyre nagyobb hullámok vetődtek a partra, majd egy vízoszlop csapódott be közénk

- Ehhez is értek... – sátáni kacaja közben vadul tépték haját a nyers széllökések, végül arca csúfos barázdái törtek elő a kucsmája mögül.

 - Már értem, Te nem csak a sziklákat tudod irányítani, hanem a természet minden egyes dolgát, ami nem élő... – futott át agyamon a gondolat. – De azt még mindig nem értem, hogy miért támadtál rá a falusiakra! – a levegőbe emelkedtem a víz elől.

- Falusiak? Hol láttál erre egy falut is? A közelben egy sincs! – értetlenkedett, majd egy újabb víztorony csapott felém. Eltalált ugyan, de egy kisebb hókupac tetején értem földet, ahová már nem volt képes hatolni a víz. Túl messze voltam tőle.

- Ez szép volt. Talán mégis csak tudsz valamit. Ami a falut illeti... Eddig én sem láttam, ezt bevallom. De úgymond „bizonyos forrásokból” egy falura támadtál. Tudod, én nagyon nem kedvelem, ha ártatlanul bántanak embereket, vagy bármilyen lényt! – a démon felé rohantam, miközben jégcsapok százai hasították a levegőt. A démon arca eltorzult, miközben ruhája alól zöldes folyadék szivárgott fel, amint testébe mélyedtek a jeges fegyverek. Kicsit undorodva ugyan, de közelebb mentem a démonhoz. Kezei még egy utolsót rándultak, és többé nem érezhette a természet varázsát. – Sajnálom... igazán nem az én stílusom az öldöklés, de muszáj volt.

Előkaptam a tőröm, majd egy hosszú tincset vágtam le a hajából. Ezt eltettem, majd egy újabb erszénybe belecsúsztattam csúfos vérétől ázott ruhája egy részét is.

- Akkor megvan a bizonyíték is – majd nagy léptekkel elindultam a csúszós lejtőn.

Visszafelé még megálltam egy kis pihenőre. Reggel újból folytattam az utam a kunyhóhoz, majd megérkeztem Inuyasha erdeje első fáihoz.

- Na végre! Mindjárt ott vagyok! – nagyot nyújtóztam, és vidáman végigszaladtam az erdő játszadozó fényei közt, amint a nap ragyogása utat tört magának.

A kunyhó előtt kényelmesen elhelyezkedtem, és vártam, azt a pontatlan főnököt.