|
Témaindító hozzászólás
|
2006.08.05. 21:22 - |
| A kastély karcsú tornyai messziről odavonzzák a mit sem sejtő utazót, mindig illatozó virágmezőket lát, narancsligeteket, a sétányokat sziromszőnyeg borítja. Négy folyó öleli körbe a kastély birodalmát. Egyik mézzel, másik borral, harmadik tejjel, negyedik édes vizzel telve hömpölyög. |
[51685-51666] [51665-51646] [51645-51626] [51625-51606] [51605-51586] [51585-51566] [51565-51546] [51545-51526] [51525-51506] [51505-51486] [51485-51466] [51465-51446] [51445-51426] [51425-51406] [51405-51386] [51385-51366] [51365-51346] [51345-51326] [51325-51306] [51305-51286] [51285-51266] [51265-51246] [51245-51226] [51225-51206] [51205-51186] [51185-51166] [51165-51146] [51145-51126] [51125-51106] [51105-51086] [51085-51066] [51065-51046] [51045-51026] [51025-51006] [51005-50986] [50985-50966] [50965-50946] [50945-50926] [50925-50906] [50905-50886] [50885-50866] [50865-50846] [50845-50826] [50825-50806] [50805-50786] [50785-50766] [50765-50746] [50745-50726] [Korábbi]
Szürke felhők borították a kastélyt körülvevő tájat. A nap sugarai itt-ott áttörtek a fátyolos rétegen, túlvilági fénybe borítva az eget. A föld felszíne felett köd lebegett, ami furcsa alakot öltött a néha meg-meglibbenő szellőnek köszönhetően. Valami volt a levegőben. Változás. Élet. Sok-sok éve már, hogy Nauszika kastélya igazi pompájában ragyogott. Rég elmúlt az álarcosbálok, fogadások, királyi mennyegzők, baráti vagy lovagi párbajok kora, a sok-sok bajkeverő barát, az intrikák és nagy mindent elsöprő szenvedélyek kora. A tájon is meglátszott az idő múlása: a valaha milliárdnyi színben tündöklő kert összefüggő, buja növénytengerré nőtte ki magát, dacolva úrnője óhajaival. Sűrű és sötöt, zöld és vad, friss és még is ősi energiát áraszott magából a kastélyt körül ölelő kert. Varázslattal hozták létre, és a mágia ereje még most is érződött, megnyugtató ugyanakkor feszült és várakozásteli légkört teremtve. Valami volt a levegőben, ami a felszínre próbált törni, oly sok év után. Megpróbálta ledobni magáról mély álmának láncait, mert ez a hatalmas és félelmetes erő érezte, hogy amire oly régóta várt hamarosan bekövetkezik. Nauszika kastélyának története tovább íródik.
***
Vakító villanás töltötte meg a kert egyik legszebb szökőkútjához vezető ösvényt. A forgó és szikrázó fénytengerből lassan kibontakozott egy ember alak: egy gyerek. Vastag kabátba és sálba burkolózva, egy pompom-os sapkát viselve Lyra bukkant elő a semmiből. Göndör vörös fürtjei kibukkantak a sapka alól, leomolva vállára, melyen összegömbölyödve ott ült daimónja Pan, most éppen hófehér kismacska képét öltve. A fény olyan hirtelen aludt el, ahogy megjelent, egyedül hagyva a kislányt a hatalmas kertben.
- Pan - szólalt meg halkan Lyra -, hol vagyunk?
|
A gonosz boszorkánymester lassan közeledni kezdett a szépséges kastélyhoz. Minden lépése után a talaj megfekedett, a növények elrothadtak a közelében. Senki nem állt az útjába, ami meglepte a sötét párbajozót. Pedig mennyire vágyott társaságra! Persze csak azért, hogy a Pokol legmélyebb bugyraiba taszítsa a lelküket. De most koncentrálnia kellett. Egy Ezeréves Ikon a közelben lehetett. Legalábbis a démon, amit megidézett ezt mondta neki. A démon pedig nem hazudhatott a varázslat miatt, amit Daisetsu rárakott. De azért mégsem bízott meg teljesen a démonban, ezért óvatosan haladt a látszólag üres kastély felé. De bárcsak összefutna már valakivel! (Egyébként szívesen fogadok minden választ, már csak azért is mert ha senki nem állítja meg, Daisetsu a keresés közben valószínűleg súlyos károkat fog okozni a kastélynak.) |
*Követi a fiút, a boldogság illatát véli felfedezni a keveredett virágillatokban. A virágot gyönyörűnek találja és sokáig nézi mielőtt hozzáérne.* - Jó...Hercegem...*nevet és ahogy feltámad a szellő a virágszirmokkal rózsaszin tollak keverednek* |
- Persze... Hercegnőm - mondta mosolyogva, majd megfogta a lány kezét, és sietősen a virágosba ment vele, hol már legalább térdig értek a szebbnél szebb növények. Ám ő a legszebbet kereste mind közül, hogy Yokonak adhassa.
Kis kutatás után talált is egyet a keresett növényből, minek szirmai olyanok voltak, akár a csillogó selyem, mely vörös színben pompázott, belsejében pedig ezüst volt a porzó, ahogyan a virág szárát körülvevő finom szál is, mely kacskaringósan tekergőzött, körülölelve a növényt.
Óvatosan letépte, és a lány felé nyújtotta. - Legyen ez a virág a jelképünk - mondta lelkesen mosolyogva. |
-Köszönöm...*A bókokra ő is elpirul, és nevet, hirtelen nem is tudja mit válaszoljon, aztán eszébe jut valami.* - Rendben, de akkor én hivhatlak téged a hercegemnek? *Néz ő is csillogó szemekkel.* |
Viszonozza Yoko csókját, majd mikor elválnak ajkaik, széles mosoly terül el az arcán.
- Én is neked, Yoko-chan - mondta vidáman, majd egy puszit nyomott a lány arcára. - Illetve, meg kell mondanom, szebb vagy, mint valaha - mondta pirulósan, úgy fest erről a szokásáról sohasem mond le. - Hívhatlak a hercegnőmnek? - kérdezte csillogó szemekkel, hisz annyira boldog votl, hogy minden gátlását felrúgta, mi által régebben komoly természet jellemezte. |
*Abbahagyja a sírást, de kell egy kis idő amíg összeszedi magát annyira hogy elengedje a fiút és a szemébe nézhessen, olyan boldognak érzi magát mint az elmúlt háromnegyed évben egyszer sem. Mikor újra egymás szemébe néznek, Yoko arcán megjelenik az a gyerekes mosoly ami mindigis jellemezte és nevetni kezd.* . Köszönöm hogy itt vagy. *És megcsókolja.* |
Az ő szemeiben is könnyek csillannak meg, ám nem engedi útjukra őket, ahhoz túl boldog.
Óvatosan érinti meg a lány hátát, majd felbátorodva szorosan átöleli és mélyen beszippantja mézédes illatát.
- Yoko.... El sem hiszem - suttogta halkan, miközben a hátát simogatja, bár tudta, hogy a lány könnyei örömkönnyek, mégis, azt a letörhetetlen mosolyt akarta látni. |
*Meglepte hogy annyi idő után itt éppen most Juniorral találkozik. A fiú Yoko szemében nem változott sokat, de pont ezért volt annyira megdöbbentő. Bűntudata lehetett volna de ahogy tekintetük találkozott minden negatív érzése eltűnt és a lány úgy érezte mintha beléptek volna egy olyan világba ahol csak ők ketten léteznek, és ehhez csak ők ketten kellenek. Amikor a fiú hercegnőnek nevezi könny csillan a szemében, ezt a fajta boldogságot még nem érezte ennyire. Talán mert eddig távol volt és már régóta vágyott erre a pillanatra. A szia után nem tudja visszatartani könnyeit megöleli a fiút és a vállán sír.* - Junior...*szipogja* |
Nem hallotta meg Yoko lépteit, túlzottan elvolt foglalva egy apró virág nézegetésével, bár nem is maga a növény volt érdekes, hanem a merengésben feltűnő emlékek melyek néha szomorúságot, ám sokszor vidámságot csaltak az arcára.
Viszont egy kis idő múlva, akarva-akaratlanul, de hátra nézett, és megpillantotta Yokot. Szemei nagyra nőttek meglepettségében, sőt, még meg is dörzsölte őket, hogy nem-e csak egy csalfa illúzió az egész, ám nem, a lány ott állt, hasonlóan megszeppenve, mint ő.
Ajkai kissé kinyíltak, mintha mondani akart volna valamit, de láthatóan nem jött hang a torkára.
Csak pár másodperces öngyőzködés után állt fel a padról - melyre nemrég leült -, és lépett oda Yokohoz, lassú, megfontolt járással.
Még mindig nehezen hitte, hogy ő áll itt előtte, olyan más lett, határozottabb, nőisebb, bár kedves és - komoly ábrázatától eltekintve -, vidám vonásai még mindig ott lapultak, melyekbe már oly rég beleszeretett.
Már mindketten jó úton voltak a felnőttéválásra, ám akkor még csak gyerekek voltak, hiszékenyek és érzékenyek, hirtelen feltörő gondolatokkal és érzelmekkel, amik viszont még máig sem múltak ki.
- Hercegnő - bukott ki belőle hirtelen, egyszerüen máshoz nem tudta hasonlítani a lány szépségét, mely elvarázsolta.
Halvány pír szökött arcára, annak ellenére, hogy már ismerték egymást, és az első csókon is túl voltak. - Szia - nézett rá ismét, elmosolyodva. |
*Yoko lassú léptekkel ballag a nagy kastély felé ahol már nagyon nagyon régóta nem járt, szinte el is felejtette hogy milyen volt amikor ide először tette be a lábát. Nem, igazából azt nem tudja elfelejteni. Egy démon támadt a családjára, és majdnem meghaltak a testvérei, ezért el kellett mennie hogy eddzen és legyőzhesse a bestiát, legalábbis ő ezt szerette volna, Ayumu azonban egy harcos iskolába küldte ahonnan esélye sem volt elszabadulni. A gyerekes vidámság esetlen lépteiben most nem tükröződik mintha más lenne, határozottabb, és fél, fél hogy akit keres azt soha többé nem találja meg. Az iskolai egyenruha amit visel, valahogy fakóvá változtatta. Ahogy beér a kertbe beleszippant a levegőbe és alaposan körbenéz minden lépésnél, emlékezni akar mindenre ezzel a hellyel kapcsolatban, mert nemsokára vissza kell mennie tanulni. És ez a hely a legkedvesebb emlékeit ébreszti fel benne. Egyszercsak meglát egy ismerősnek tűnő alakot, csak nézi a fiút és szinte földbe gyökerezik a lába, nem igazán tudja mit kéne mondania.* |
Halk léptek zaja rázta fel a kastély töretlen csendjét a délután békességében. Halk, és óvatosnak tűnő léptek, melyek lefelé haladtak a csigázó lépcsőn, majd néha-néha megszűntek. Junior ilyenkor haladt át a falakon. Ám végleg csak akkor szűnt meg a zörej, mikor kilépett a kapun, és a virágos kert felé vette az irányt.
Fehér ing volt rajta, sötét farmerral mely kényelmes viseletnek bizonyult számára a már-már siralmasnak tűnő hétköznapokban, melyeknek eseménytartalma maximum egy sütemény elkészítéséig terjedt ki.
Sóhajtott, amint végignézett a kerten, a padokon, s a mellette elterülő erdőn, mely oly sok emléket hordozott magában.
Mosolyognia kellett, ahogy Pandorára és az idegesítő Tsuméra gondolt, vagy a kedves Blue-ra és a kölykeire, kik bizonyára már rég felnőttek. Vagy netántán Nauszikára vagy Yokora. Nos igen, Yokora akit már oly régóta nem látott, pedig a többiekkel ellentétben - Nauszikát leszámítva - vele nemrég találkozott. Bár ugyan csak egy háromnegyed év telt el, mégis az örökkévalóságnak tűnt, és még nem tudta, mennyi idő van hátra, hogy újból megjelenjen a még mindig szeretett lány. |
Szobájában az ágyán üldögél, körülötte az apró emléktárgyak: ékszerek, levélkék, különféle szárított virágok, fényképek, rajzok. Régi szerelmek emlékei. Mindenki elment, végül minden szerelme elhagyta. Három évig sínylődött egy kastélyban, három évig nem csókolt senkit. Kipirult arcát egy selyempárnába temeti. Éjjel csak a vámpírok vadásznak, ez nem lenne méltó rá. Holnap magára ölti legszebb ruháját és megcsókolja valamelyik szép szemű férfit, akivel útjában találkozik. |
-Menjünk el valahova*mosolyogta* |
-Rendben apu, nem mondok ilyet máskor. Csak szép Naszika kastélya. - somolyogta.
-Úgy fest nincs itthon.- állt meg, majd a két fiú felé fordult mosolyogva.- Akkor mi legyen? |
-Ilyent ne mondj anyu előtt*nézett fiára* |
-Értem... Az jó, miért nem Nauszika az anyukám? - nevette el magát, hisz szívesen ellene egy ilyen hatalmas kastélyban. |
-Nauszikáé ez a kastély*nézett fiára* |
Lassan benyitott, majd megvárta, míg a többiek is bejönnek, aztán becsukta maguk után az ajtót. Nagy szemekkel körbenézett, és azon kezdett el gondolkodni, hol találhatják esetlek Nauszikát.
-Apu, ki az Naszika? - billentette oldalra a fejét Hiroki, azon elmélkedve, hogy jól-e mondta ki az említett nevét. |
*Hirokival együt követi Hanát* |
[51685-51666] [51665-51646] [51645-51626] [51625-51606] [51605-51586] [51585-51566] [51565-51546] [51545-51526] [51525-51506] [51505-51486] [51485-51466] [51465-51446] [51445-51426] [51425-51406] [51405-51386] [51385-51366] [51365-51346] [51345-51326] [51325-51306] [51305-51286] [51285-51266] [51265-51246] [51245-51226] [51225-51206] [51205-51186] [51185-51166] [51165-51146] [51145-51126] [51125-51106] [51105-51086] [51085-51066] [51065-51046] [51045-51026] [51025-51006] [51005-50986] [50985-50966] [50965-50946] [50945-50926] [50925-50906] [50905-50886] [50885-50866] [50865-50846] [50845-50826] [50825-50806] [50805-50786] [50785-50766] [50765-50746] [50745-50726] [Korábbi]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
