Az illúziók kastélyában

"Újabb megbízás, újabb kaland!" – cseng fülemben egy régi zsoldos ismerősöm jelmondata. De ezzel valahogy most nem értek egyet. Minden tagom nehéz a fáradtságtól, ahogy egyre csak haladok felfelé a vég nélküli emelkedőn.

- Még hogy csak a saját lábamon közelíthetem meg azt a nyavalyás várat!- dohogok magamban - Nincs az az épeszű lény, aki ilyen hegyek közé gyalog jönne fel! Főleg nem úgy, hogy ismer egy sokkal jobb módszert is… - egy pillanatra megállok majd vállat vonok – no de mikor voltam én épeszű lény? –ekkor egy meglazult sziklára lépek és (izé… hát persze, hogy direkt volt… ilyen béna nem vagyok…) hanyatt esek. Miközben vérző államat törölgetve felállok (oké-oké… egy picit megkarcolta egy rossz helyen lévő kavicsocska) megpillantom az uticélom. Kiszalad a számon egy elismerő füttyentés, mikor végignézek a hatalmas és díszes kastélyon.

- Ez a giccses izé vajon az előbb is itt volt? –kérdem magamtól fej vakargatva.

ﭾ

            Már fél órája dörömbölök és ordibálok a kapunál, mire végre megnyílik előttem. Ám bent nem látok senkit sem, aki kinyithatta volna. Épp a damil után kezdenék kutatni, amikor be is csapódnak mögöttem a súlyos tölgyfa ajtók.

- Pff, unalmasak már ezek az „ijesszük halálra a látogatót” trükkök… - legyintek unottan, majd egy találomra kiválasztott ajtón bemegyek a kastély belsejébe. Kis idő elteltével egy magas teremben találom magam. Oldalt a falak mentén régi páncélok meg egyéb hivalkodó cuccok sorakoznak. Az egyik páncél különösen ki van fényesítve. Odamegyek hozzá és belenézek.
- Hahó! Csak nem itt bujkálunk és röhögcsélünk miközben a szegény démonvadász „halálra rémül” a kihalt kastélyban? –mondom a nagy semminek… ami a páncélban van. Csalódottan lépek egyet hátra. –Na ne! –A páncél külsején egy férfi tükröződik. Hátrafordulok, ő megszólal:
- Üdvözlöm! Remélem, nem ijesztettem meg. Gazdám jelenleg nem elérhető, de meghagyta, hogy értesítsem önt a részletekről. –Nem válaszolok, csak jobbra majd balra nézek. Az egyetlen bejárata a teremnek bizony az, amelyiken én is bejöttem. Hogy lehet, az hogy nem vettem észre előbb? Sőt! Még most sem érzem! Olyan mintha itt se lenne! Tetőtől talpig végigmérem a fickót. Egyszerű komornyiknak néz ki.
- Rendben, hallgatom. –mondom végül.
- Térjünk is a lényegre. Ön azért lett iderendelve, hogy az elkövetkező néhány napban szórakoztassa a kastély urát.
- He? –Fél szemöldökömet felhúzom… alig hiszek a fülemnek.
- Jól hallotta. El kell vonnia gazdám figyelmét az őt aggasztó problémákról.
- Már bocs… ha ilyen munkáról van szó én inkább elmegyek… Ebből nem kérek! Szórakozzon más barommal akit iderángathat. Próbálkozzon mondjuk egy udvari bolondnál… vagy egy olyan vámpírnál akibe egy cseppnyi vámpír méltóság sem szorult… - azzal  nyugodt léptekkel elindulok a kijárat felé.

- Sejtettük, hogy ez lesz a válasza, de fel kellett ajánlanom. Mindenesetre megkérem, töltse itt az éjszakát. Holnap mehet, amerre akar és még az "iderángatás" költségeit is álljuk. - Szavai megtorpanásra késztetnek. Vajon miért akarja ennyire, hogy itt maradjak? Valami csapdának biztos kell itt lennie. Mostmár kíváncsi vagyok mi lehet az…

- Rendben –megfordulok- de csak egy éjszakát.

ﭾ

            Kissé gondterhelten állok újonnan kapott szobám ablakánál és szemlélem a kinti tájat. Noha tudom, hogy mikor megérkeztem egyetlen bárányfelhő sem volt az égen, most sem a csillagokat sem a holdat nem látni. Teljes kint a sötétség. Észre sem veszem, hogy egy újabb férfi tűnik fel az ágy végénél. Végigsimít frissen vasalt öltönyén, megigazítja nyakkendőjét és vár, hogy észrevegyem. És mivel ez nem akar megtörténni, úgy dönt, ő teszi meg az első lépést.

- Kellemesnek találja a szobát? –Hangja villámcsapásként ér. Szembefordulok vele majd a belülről bezárt, ajtóra sandítok. A kulcs érintetlen!
- Hát te meg kivagy? –kérdezem gyanakodva. Őt sem éreztem meg… és korábban a komornyikot sem… ez egyre furcsább.
- Közölném a szabályokat.
- Miféle szabályokat?
- De hisz belement a játékba azzal, hogy itt maradt - mosolyodik el a férfi.
- Nem, én nem szoktam partner lenni a kis perverz játékokban. – kacsintok a férfira, majd elvigyorodok… ezt nem hagyhattam ki!
- Az nagy kár, de sajnos már nincs visszaút. A kapuk mindaddig zárva maradnak, amíg én nem döntök az ellenkezőjéről. – úgy látszik nem vette a lapot… noh mindegy, figyelmesen hallgatom tovább -  És az, hogy ez mikor következik be… csakis magától függ.
- He? Ezt nem értem.
- Hamarosan úgyis megérti, de akár el is mondhatom. Három napja van. Ha túléli, szabadon elmehet, a kapuk a három nap leteltével kinyílnak. De ha elbukik... a kapuk akkor előbb is kinyílnak, csak már nem lesz rajta kinek kimennie.

- Cöh… túlélni, mi… szóval három napig vesztegelhetek ebben a nyamvadt kastélyban.
- Kérem, ne ítéljen túl elhamarkodottan. Hisz még azt sem tudja mik élnek a kastély falai közt. –a férfi somolyog… nekem ez nem tetszik. Ebben a pillanatban valami furcsa zaj szűrődik be a folyosóról. Kilépek az ajtón és rögvest egy kutya szájában találom a bal karom… ami nem is lenne olyan nagy probléma… csakhogy ennek a kutyának baromi éles fogai vannak! Egyetlen pillanaton belül kitekertem a kis korcs nyakát… - Látja, mondtam, hogy ne ítéljen a látszat alapján - hallom magam körül "házigazdám" hangját. - Remélem, jól fogunk szórakozni az elkövetkező napokban, akár beszélgethetünk is. Remélem, sikeresebb lesz, mint az elődjei, mert már unom a sok holttestet. Sok szerencsét!
- Ehh, milyen figyelmes egy házigazdám van… de nekem nincs szükségem szerencsére efféle gyenge illúziókhoz. –lábammal megbököm a dögöt, mire az lassan eltűnik. Bal karomba viszont belehasít a fájdalom, és nagyon is valódi vérpatakok csordogálnak belőle. - Vagy mégis?

ﭾ

            Az első éjszaka simán megy… csak a szobán kívülről hallatszanak különböző sikolyok, meg vonyítások meg lánccsörgések meg minden ilyen elcsépelt „rémisztő” hangok. Én meg jót röhögök a szobámban ülve és fényezgetem a fegyvereimet. Ha ezzel az a céljuk, hogy kicsalogassanak a szobából… hát jó bénán csinálják. Hoppá! A hajnal vörösleni kezd. Gyorsan elhúzom a sötétítő függönyöket és ágyba bújok.  Egész nap rémálmok keringnek a fejemben. Úgy tűnik, nappal nem tudnak jobbat kitalálni a vendég gyötrésére…

ﭾ

            Besötétedik. „Én” fekszem az ágyban. A mennyezetről hirtelen lezuhan a hatalmas, súlyos fémcsillár. Az ágyban fekvő testet ezzel szinte pépessé zúzza. A takaró alatt lassan növekszik egy vértócsa. Ekkor nagy vidáman kivágom a fürdőszoba ajtót. Mellettem sűrű gőz áramlik kifelé. Kis papucsban, köntösben és törölközőbe csavart hajjal csoszogok a vérrel áztatott ágyhoz. Lehajolok és a vértócsát szemlélem.
- Nahát…nem is gondoltam, hogy tényleg sikerül őket átverni egy illúzióval! Habár… elég jól sikerült ez kétségtelen… nem mintha fényezni akarnám magam. –Szégyenlősen az arcomhoz kapok. – No de vissza a munkához. – Felállok, aztán felveszem a székre pakolt ruháimat.

ﭾ

            Már egy jó ideje járom a folyosókat. Néhány gyenge láncot csörgető szellemen és egy bolhás leopárdon kívül senkivel sem találkoztam. Fásultan húzom végig csikorgó, szikrát hányó kardom a kőfalon séta közben. Váratlanul egy csöppnyi kislányt látok meg a folyosó közepén keservesen sírdogálni. Kezében egy plüss mackót szorongat és az anyukáját szólongatja. Szívszorító látvány… bármely más ember leállt volna, hogy megvigasztalja szegény párát. De nem én. Egy olyan vámpírt, aki már több ezer ehhez hasonló szívfájdító dolgot látott nem fog meghatni egy ilyen kis nyafogó kölyök. Egyszerűen kikerülöm és elsétálok mellette. Ekkor úgy érzem, mintha valami elsuhanna mögöttem. Hátrapillantok és néhány hajszálamat látom épp a földre hullani. A falba pedig egy nagyobb méretű csatabárd van belevágva. A kislányra sandítok… az még mindig csak sírdogál…
- Cöh… tudtam én, hogy csak egy csapda. –tovább megyek. De alig teszek meg néhány lépést, a padlón valami folyékony dolgot érzek a lábam alatt. Lenézek és az egész folyosót vöröslő vértenger lepi be. Újból hátrafordulok. Ezúttal viszont már dühös vagyok… a kislány helyén immár egy fehér ruhás nő térdepel a vérben. Karjai közt egy halott férfi teste. – Ez volt az első alkalom. – Mondom szinte kővé válva. Majd megrázom magam és kardommal hátba döföm a nőt.  A kobold (aki az imént annak a nőnek az alakjában tetszelgett) hullája a kemény kőpadlóra puffan. (Azt gondolhatnátok, azért tudtam ilyen hidegvérrel átdöfni azt a nőt mert fogalmam sem volt arról, hogy kicsoda. Hát tévedtek. Pontosan tudom. Ő volt az első áldozatom hitvese.) Arcomon egyetlen könnycsepp gördül végig. – Sajnálom! –Mondom, majd tovább megyek.

ﭾ

            Egy hatalmas feketemárvány ajtó (arany díszítésekkel természetesen…) felé szaladok és azt gondolom végre megtaláltam amit kerestem. A kilincs után nyúlok, hogy bemehessek, mikor valaki kinyitja belülről. Pár lépést hátrálok. Egy fekete köpenyt viselő alak lép ki a szobából. Csuklyáját hátra hajtja, hogy megláthassam az arcát. Az én arcom elfehéredik (úgy értem még jobban, mint általában… már amennyire ez lehetséges) és a testem szinte jéggé dermed.
- Hello Akane. Kedvesem, rég láttuk egymást! –Széttárja karjait és átölel. Nem ellenkezem. Végtagjaim teljesen elgyengülnek az ölelés hatására. –Hiányoztam, igaz? –Mondja a férfi, miközben szép vérvörös szemeit behunyja. Váratlanul vér buggyan elő ajkaim közül. A férfi egy tőrt döfött belém. A vállába kapaszkodok és az enyhén hegyes fülébe súgom:
- Ég veled! –Fekete markolatú kardom mélyen belémártom.  A kobold visszanyerve valódi alakját halálhörgések közepette múlik ki a lábamnál. Arrébb rúgom az útból és a tört kihúzom magamból. Aztán eldobom és belépek az ajtón. Ott egy hatalmas ébenfaasztalnál egy hatalmas vörös bársonyborítású székben vár a házigazdám. Tapsol.
- Lenyűgöző előadás volt! Még sosem láttam ehhez foghatót! – szemeiben ámulat csillog. Helyet foglalok a négy, szintén vörös, kis fotel egyikében melyek az asztallal szemben állnak. – Ki volt az a fickó az imént? Valaki a múltjából?
- Igen. Ő tett engem vámpírrá. – Vállat vonok. – De átvert engem és egyedül hagyott… aztán megkerestem és megöltem és… – (Ez után még sok dolgot elmeséltem neki hosszú és kalandos életemből és persze mindet tapssal jutalmazta… de titeket nem foglak vele fárasztani. Cserébe ő is elmeséli, hogy mi az a fene nagy gond, amiről el kellett terelnem a figyelmét… )
- Öreg vagyok már. Van négy gyermekem. Közülük csak 3 fiú és egyik sem alkalmas tovább vinni a családi üzletet! A legidősebb valami Platina nevű clubban host. Szép arcú gyerek… de sosem gondoltam volna, hogy gigolo lesz belőle! A középső fiam is jóképű… beállt férfi modellnek és mindenféle parfümök reklám arcának használják! A legkisebb meg… jaj atyai szívem ezt viseli el a legnehezebben.  Transzvesztita! Női ruhákban flangál és minősíthetetlen bárokban lép fel! Hát ki fogja ezután a kastélyt üzemeltetni? Abból éltünk már évszázadok óta, hogy kalandvágyó ficsúrokat meg vándorokat hívtunk ide és nagy jutalmat ígértünk ha túlélik. Persze egy sem maradt életben és mi szépen elvettük a náluk lévő pénzt. De mi lesz most velünk?!
- Hmm, mintha azt mondtad volna, hogy van egy lányod is…
- Ahh, kérlek ne is emlegesd! Egész nap az elsötétített szobájában ül és horror filmeket néz. Csak azért hagyom, hogy a kastélyban éljen, a bátyjaival ellentétben, mert amikor a vendég véletlenül benyit a szobájába halálra rémül és ott helyben kileheli a lelkét….
- Áhá! Megtaláltam a megoldást minden problémádra! Tedd meg a lányodat örökösödnek! Azok a trükkök amiket láttam itt a kastélyban.. hát finoman szólva is elég gyatrák! A lányod viszont elég horrorfilmet néz ahhoz, hogy friss és jó ötletei legyenek! Vele fellendülhet az üzlet!
- Nahát! Drága hölgyem! – Kirohan az asztal mögül és kezet csókol nekem. – Én erre sose gondoltam volna! Köszönöm köszönöm és százszor is köszönöm! Örök hálával tartozom! – Az órájára pillant. – Nahát! Hogy telik az idő mikor jól szórakozik az ember! Már el is telt az a három nap! –Csettint egyet. – Az ajtókat ezennel megnyitom. Szabadon távozhatsz! Jaj, és a jutalmadról meg ne feledkezzem! – A kezembe nyom egy zsákocskát tele arannyal. –Remélem kitalálsz egyedül is! Én most szaladok és megbeszélek mindent az én drága kislányommal! –Azzal kirohant a szobából. Én a zsákocskát zsebre rakom és szintén elhagyom a szobát. Amint kiérek a kastélyból annak két hatalmas pikkelyes csirkelába nő és elsétál.

VÉGE