-         Hogy a fenébe is! Nem hagyhatom hogy egy ilyen alak tovább uralkodjon! – kiáltottam fel végül és elindultam a trónterem felé.

Az utat végigénekeltem, így az utamba kerülő őrök egytől egyig megdermedtek. Már éppen a trónterembe léptem volna amikor megláttam egy árnyat. Nyugtalanított a dolog, hogy itt vagy egy mozgó valaki, amikor végigénekeltem az utat. Shiva bújt elő a hajam alól.

-         Légy óvatos Hotaru. Ez biztos nem ember.

-         Igen, erre én is rájöttem. – sóhajtottam, majd indultam tovább.

Úgy tettem mintha észre sem vettem volna az árnyat de minden izmom ugrásra készen állt. Halk suttogás jött az egyik sarok mögül, majd hatalmas szél ami a börtön felé akart fújni. Leszúrtam a kardomat és jól megmarkoltam, hogy védekezzek a szél ellen. Végül kezdett elcsendesedni. Ekkor felálltam.

-         Ki van ott?

-         Nicsak, nicsak. Csak nem a híres Hotaru?

-         Ismersz engem?

-         Már hogy ne ismernélek. – lépett elő az idegen.

-         Reaya? – döbbentem le. – Mégis mit keresel te itt?

-         A Palota Urát szolgálom és védem. Végzek mindenkivel aki ártani akar neki.

-         Ő egy gonosz ember? Hogy vagy képes szolgálni?

-         Egyszerűen. – Reaya kinyújtotta a kezét és most lángok csaptak elő.

Reaya a Négy Elem egyik képviselője. Benne lakozik a föld, a tűz, a szél és a víz. Sosem voltunk igazán jóban de ami azt illeti nem is ártottunk egymásnak. Ugyanabban a faluban nevelkedett mint én.

Gyorsan kellett cselekednem mielőtt a pusztító tűz eltalál.

-         Istenek, Istennők, kérlek titeket!
Kérlek benneteket,
Védjetek meg engemet.

Ártó átok közeleg

S mindjárt elemészti gyermeketek!

Vízfal jő elő!

Ekkor e semmiből hullámzó fel lett előttem és elnyelte a pokoli tüzet.

-         Reaya, kérlek fejezd be. Nem akarok ártani neked.

-         Nem is tudnál!

Felsóhajtottam. Ha nem állítom meg Reayát, sosem jutok be a trónterembe. Koncentráltam majd elkezdtem mondani egy újabb varázsigét.

-         Levendula álom virága,
Borsmenta alvás királya,
Kamilla alvás nyugalma,
Kakukkfű boldogság nyugalma,
Hassatok, és altassatok!

Reaya nem tudta mi történik vele. Az álom nehéz paplanként ereszkedett szemeire és ott helyben elaludt. Én meg békével továbbindulhattam. És így immár minden akadály nélkül benyitottam a trónterembe.

-         Mit keres ez itt?! – csattant fel a palota ura.

-         Nem tanították meg neked, hogy először illik köszönni, főleg egy hölgynek?

-         Te? Hölgy?

-         Igen, ha tetszik ha nem. Most pedig kérném a fizetségemet, amiért megdolgoztam. Nem vagyok anyagias, aki bármit megtesz a pénzért, de utálom ha valaki szórakozik velem, főleg ha az a valaki pasi.

-         Nem kapsz egy lyukas garast sem! És takarodj innen amíg szépen mondom!

Most már kezdtem felhúzni magam. Ilyen csak ritkán történik velem, de akkor már baj van.

-         Nézze, kezdek ideges lenni, nem akarom a palotát a föld színével egyenlővé tenni.

-         Na jó kislány, nem bánom. – állt fel a palota ura. – Hajlandó vagyok neked fizetni, de azért dolgoznod is kell.

A férfi közelebb jött hozzám.

-         Mit kellene dolgoznom? Én már megdolgoztam érte!

A férfi arcán kaján vigyor terpeszkedett el. Egyetlen másodperc elég volt hogy kitaláljam mire gondol.

-         Maga vén kéjenc! – és akkorát lekevertem neki, hogy visszhangzott a palota.

Ezután elkaptam a ruháját és könnyedén felemeltem, míg a másik kezembe egy delejgömböt tartottam.

-         Szóval, megkapom a fizetségem? – néztem rá angyali mosollyal.

-         Meg, csak engedj el! – és remegő kézzel elővette az erszényét. – Csak ennyi van nálam.

-         Ez is tökéletes. – mondtam, majd eltűnt a delejgömb és a kezembe ejtette a pénztárcát.

A férfit nemes egyszerűséggel ledobtam, majd sarkon fordultam és elindultam kifelé, de előtte még elénekeltem pár dallamot az egyik kedvenc dalomból, majd hátranéztem a vállam felett. Elégedetten láttam, hogy az egész szoba megdermedt. Immár biztonságban folytathattam az utamat a palotából kifelé az újabb mágikus kalandok felé.