Hamono és Liona megoldása

Hamono  2007.10.04. 05:52

- HÁT EZ CSODÁS! - kiálltottam az ég felé, mikor körbe néztem a hirtelen megjelenő labirintusban. ' Miért , mond miért teszed velem, Istenem? Én csak egy kis pihenőt akartam, vagy valami ahhoz hasonlót. Épp hogy csak levakartam a démon - vér flekkeket magamról és maris itt van még egy önkéntes öngyilkos!' gondoltam magamban, majd mikor , belenyugodtam, hogy semmi érdekes nem fog lepottyanni az égből válasszal, unottan elindultam.

- Miért én? Miért most? És ,ha legalább , ha megkell eröltetnem magam, legalább egy normális démont fognék ki, de nem , nekem egy ilyen gyenge szellem ivadéka jut. - aztán  mikor egy nagy kereszteződéshez jutattam, felhúztam a szemöldököm.- na, de a labirintusa az príma. Elismerésem, így nem egy óra, ha nem minimum három mire kijutok. Pár percel később még mindig semmi, csak a lépéseim és a szél zaja. Aztán az a nyomasztó érzés fogott el, hogy valaki figyel, de mikor megfordulok csak egy halványan izzó vörös szempárt látok, ami aztán eltűnik. Végül az idegesítő susogás elmúlt és hirtelen felcsendült egy dal.

                      Ne fuss, ne menekülj

                      Még, ha el is repülsz

                      Rád talál a halál

                      Ne kerüld el őt

Vékony, kislányos hang volt, ijesztően csengett, minden porcikám beleremegett.  Lassítottam lépteimen és megpróbáltam a hang irányába kanyarodni, egyszer jobbra, balra , megint jobbra és végül középre fordultam. Hirtelen ( valószínüleg a labirintus közepén)  egy nagy tisztáson kötöttem ki, aminek a közepén egy szökőkút állt, s az előtt egy derékig érő vérvörös hajzuhatag és ahhoz illő vérvörös szemek.  Rózsaszín kis masnis ruhája volt, és nem volt rajta cipő. Boldogan csillogó szemekkel énekelte újra a rémes dalt. Megmarkoltam a kardom, de még nem vettem elő, ( tudom ,hogy így most nagyon cukinak tűnhet a kis rémség, de higyétek el, egy kis sátán ivadék, akinek a halála csak egy áldás az emberiségnek) bár rendkívül ,hasonlított egy emberre, de éreztem , nem volt az.

- Ki vagy te? - hirtelen abba , hagyta az "éneklést" és a kezét a szájára tapasztotta úgy kuncogott.

- A nevem Garaniel, és az az erős démon, aki bezárt ide, ő az én mamám! - mondta büszkén. Gúnyosan felmeltem a szemem.

- Áhá, gondolom akkor, te is a gyenge Sagenta sarja vagy, hm szaporodtok mint a nyulak! - Garaniel , cuki arc kifejezése ekkor sötét lett, de még korán sem volt dühös.

- Mama , mondta ,hogy nagy a szád - sejtelmesen összeszorította a két szemhéját. - biztos szép kisbabáid lehetnek, kár ,hogy többé nem láthatod őket. - na ez már nekem volt rendkívül bosszantó. Garaniel meglandítette a haját, s anak a színe a fénylő napsugarakban megkétszereződött. 

- A mama azt is mondta, hogy ne piszokljam be a kezemet a véreddel, mert akkor haragudni fog! Úgy ,hogy a kedvenc játékaimnak kell téged megölniük. - elővett egy rongybabát, mi csontvázra hasonlított. Belül nagyokat nevettem, mivel a csontvázak minden fajtáját ismertem, s vagy 500 darabbal is végeztem. A legnépszerűbb csontváz fajta, bábú csontváz. Őket egy tárgy segítségével lehet mozgatni, de ha azt elpusztítom még ugyan úgy fognak "élni".  Egy olyan pontot kell keresnem Garaniel-en amely valahogy mint a többi testrésze, vagy csak nem oda való dolog. A kislánynak kinéző ördög felemelte a bábut és elfordította, ahogy már azt megszoktam, megremegett a föld és a szökőkút ketté nyílt. Három oszalodó testű, rothadt szagú csont halmaz jött elő sikolyok kíséretében.  Hörögtek, ordítottak és ocsmányak voltak.  Azt hittem, első pillantásra, lassúak, s ez megnyugtatott, de mikor Garaniel megint elfordította a bábut, s azok hihetetlen sebességel megindultak, rá jöttem, hogy a teóriáim hibásak voltak. Pár percen belül iszonytató csatába keveredtem, mikor az egyik támadt engem, én támadtam  amásikat, de mikor végre lecsaphattam volna, , a harmadik támadt rám, s így tovább.Fél óra elteltével , csak annyit értem el, hogy Garaniel fogta a hasát  nevetéstől, s az én kínlódásomtól. Aztán az egyik percben, hirtelen rápillantottam a lányra, mikor annak haja, előrerepült, miközben a tulajdonosa nevetett. "Bingó!" gondoltam , de lekelett hajolnom, mert az egyik csonti éppen a fejemet akarta lekaszabolni.  Gyorsan neki iramodtam a kislányka, de közben hallottam ,hogy a csontok követnek , s mikor kellő távolságra értem tőle, felugrottam, s pont az ő háta mögött értem földet, gyorsan megragadtam  haját, s a kardomat rátettem.

- ÖLJÉTEK MEG! ÖLJÉTEK MEG! - ordította telitorokból.

- Ááá, nem hiszem! Álítsd meg őket,s akkor nem fogom tövestől kitépni a hajadat! - mondtam holtnyugodtan. Garabiel pár perc gondolkodás után engedelmeskedett. A csontok megálltak és porrá lettek.

- Tudod - kezdtem. - legelőször is igen feltűnő volt, de nem hittem volna, hogy az erőd pont a hajadban lenne, hisz a szemedis pont olyan vérvörös, de aztán megláttam ahogy a nap árnyékot vetett rád, csak épp  hajadnak nincs árnyéka. Na szóval, térjünk a tárgyra! Most szépen elmondod nekem , hogy hogy találjam meg a kiutat! - éreztem , ahogy Garaniel arca megfeszül a dühtől, minden percét kiélveztem a diadalmamnak, de aztán a kis ördög elmondta. Anyira megakartam ölni, hisz ő is egy kis démon, akiből egyszer egy hatalmas erejű démon lesz, de én és a jó szívem! A labirintusban egy gyermeki sikoly hallatszott, amitől a környező fákról  madarak  magasba röppentek.  Garanielre hallgatva, elvágtam a tenyerem és hagytam ,hogy a vér lecsepegjen a földre, sokszor vágtam el a kezem, már megszoktam a fájdalmat, de azt ,hogy a gyermekeim fejére hatalmas összeget tűztek ki az istenek, azt soha nem tudom majd megszokni.  Ezen tűnődtem, mikor rájöttem ,hogy a tenyerem rég beforrt.  Ujjaimból tüzet lődtem ki a vérre, s az , amint azt reméltem, egy kis tűzgömbé fejlődött, majd elindult egy ösvényen.  Negyed óra gyaloglás után, egy utolsó kanyarnál megláttam a napvilágot.  Boldogan rohantam kifelé.  De mikor, megláttam a várat, kezemet a fejemhez csaptam, megfeletkeztem anyuciról.  Unottan a várkapuhoz sétáltam, s ahogy arra számítottam , a szikladémon állt előttem. Mosolyogva így szóltam:

- Szia Anyuci! Találkoztam a virágszálladal , ő is üdvözöl! - megrökönyödött, majd felordított.

- MEGÖLTED TE NYAVAJÁS! MEGÖLTED ŐT! - tiltakozva felemeltem a kezem.

- Hatalmas tévedés, ő még él, épp csak annyi haját vágtam le, hogy még élhessen. Veled ellentétben, nek imegkegyelmeztem! Ne számíts irgalomra, csak pihenőt kerestem és kipihenhettem magam egy labirintusban.  - dühöngve nekem ugrott, de én egy hirtelen mozdulattal kihúztam a kardom és a hasába szúrtam, apró szemű homokká  vált. Mikor végre, nyugtom lehetett összeestem és nem törődve a világgal eszméletemet vesztettem. Aztán csak...

- Liona ! Liona....