Tehát bementem a labirintusba. Mit mondjak nem nézett ki egyszerűnek a feladat.

-Miért van az hogy bármit csinálok mindig nyakig leszek a nem mondom miben. . .-halk sóhaj,hagyja el a számat-elegem van ebből… Na mindegy, most menjünk és verekedjük magunkat keresztül ezen.

Így is tettem. Fáradhatatlanul kaszaboltam a kisebb szörnyeket a labirintusban,de csak nem akartak fogyni. Pont ezért éjszakára kénytelen voltam pihenőt tartani, fáradt nyugtalan álmom volt.

Nos a kényszerpihenőm után reggel úgy éreztem magam mint akit megdaráltak. Szinte unottan küzdöttem minden szörnnyel, kacérkodva a gondolattal, hogy hagyom hogy legyőzzenek és végre vége legyen ennek az egésznek.

„Akkor legalább pihenhetnék”gondoltam „Szemlélni akartad a szemlélésem, hát ha az annak számít, hogy halálra fárasztasz akkor sikerül. Gratulálok.” Na igen abban a pillanatban kicsit ironikus és cinikus voltam. Szégyellem magamat ilyenkor, de hát én se lehetek állandóan a legjobb formámba.

Nos mindegy. Lényeg ami lényeg még két hosszú napot töltöttem a labirintusban. Másztam ki a gödrökből, csúsztam a fal mellett, hogy ne indítsak el semmilyen csapdát, küzdöttem szörnyekkel az átjutásért. Nem szívesen gondolok vissza erre az időre. Maradjunk annyiban hogy nem kerül be életem legszebb élményei közé. De hát ez van. Egy ember életéhez ugyanúgy hozzátartoznak a rossz és a boldog időszakok is. Ezt el kell fogadni.

Lényeg ami a lényeg. Valahogy elkeveredtem a palotáig, kisebb nagyobb- na jó főleg nagyobb- nehézségek árán. Egy nagy ódon kapu volt előttem. Bezörgettem.

-         Itt vagyok már nem akarsz küzdeni velem?

-         Azt hittem már soha nem érsz ide! –nyikorogva nyílik, a hideg futkároz a hátamon a hangtól.- Gyere be

Úgy tettem. Félelem nélkül léptem be a kapun.

-         Akkor küzdünk?

-         Nem is akarsz megfutamodni?-kérdezte, szinte nevethetnékem támadt. Előle megfutamodni? Ezt a gondolatot szóvá is tettem.

-         Előled?

Na persze mi másra lehetet számítani ezen nagyon felhúzta magát, körülöttünk az egész vár megremegett.

-         Ha így folytatod a nyakunkba fogod omlasztani mielőtt küzdünk.-hűvös nyugalommal ejtettem ki ezeket a szavakat, azt akartam hogy még idegesebb legyen.

-         MIT TUDSZ TE ERRŐL!!!! TUDOM ÉN ÍRÁNYÍTANI AZ ERŐM!!!

-         Azt látom. . .-egyre hevesebb és nagyobb rázkódások ostromolják a várfalat, recsegnek-ropognak a gerendák össze dőléssel fenyegetnek. Normál esetbe rohannák ki egy ilyen várból, de most bízok a szerencsémben, ugyanis ha jól láttam a kedves esztelen ellenfelem pont egy lazább gerenda alatt  állt meg. Nagyon félő hogy le fog…..Illetve letörik egy darabja mint most. Apró kavicsokat Sodor maga után, majd a szörnyetegre szakad az egész felsőszint és mennyezet. A többit már én se vártam meg. Futva távolodtam a leendő romvártól. Nem volt szép látvány, a törmelék hegy ami a vár és a labirintus helyén maradt, szomorúan mutatta hogy mi történt vele. Krónikába való történet, legalábbis ezt mondják. Később visszamentem a romokhoz, elgondolkozva álltam fölötte és néztem a hegy oldalába lemenő nap utolsó sugarait az égen.