Percekig csak állok egyhelyben, azon gondolkozom, hogy vajon kijuthatok-e
úgy a labirintusból, hogy ne kelljen itt bóklásznom órákig, vagy akár
napokig. De nem jut eszembe semmi. Se egy jó varázsige, vagy bármi más.
-Hát ez remek..- dühöngök félhangosan.
Teljesen ki vagyok fáradva, a puszta kézzel való harcolást nem nekem
találták ki, a sebeimre tekintek. Nem vészesek, de épp eléggé elszívják az
energiám.
Ideje elindulni, elfordulok az egyik irányba és gyalogolni kezdek. A
labirintus percről-percre változik: az egyik helyen még fülledt, hideg a
levegő és a talaj mocsaras, a másikon meg hatalmas a forróság, meleg szél
fúj, és a talaj homokos. Egy idő után már kezdem azt hinni, hogy teljesen
kihalt ez a hely, mikor hangokat hallok a hátam mögül. Megfordulok.
-Hát ez meg mi?!- dünnyögöm, s egyik szemöldökömet felhúzva mérem végig
„ellenfelemet”.
A démon leginkább egy sünre hasonlít, bár annál nagyobb. Tüskéi élesnek
látszanak és elég hosszúak is. Még sosem láttam ilyen szörnyet.
„Nah.. Ezzel gyorsan fogok végezni..”- gondolom magamban, és
hirtelen előkapom Ezüst kardomat.
Megindulok felé. A sündémon (elneveztem így) nem mozdul. Ettől kicsit
elbizonytalanodok. Ez biztos valami csapda! Lépteimet lassítva, megállok
előtte, ő még mindig nem mozdul. Kardomat felemelem, élét lefelé tartva és
beledöföm. Legnagyobb meglepetésemre sikerül, a sündémon még csak védekezni
sem próbált. De ekkor jön az amire tudatom legmélyén számítottam: a csapda!
Kardomat kihúzom belőle, a démon megmozdul, majd megrázza magát, aztán
összegömbölyödik. Tüskéit hirtelen kilövelli, én pedig olyan közel állok
hozzá, hogy még menekülni sincs esélyem! A tüskék negyede belém fúródik,
különösen érzem magam. Szédülni kezdek, minden erőmmel küzdök, hogy el ne
ájuljak, de hiába. Erőtlenül esek össze.

Mikor felébredek testembe több ponton fájdalom nyilal. Felülök, meglátom
magam előtt a csupasz sündémont. Sikerült megölnöm.. Elég fura teremtés.
Viszont a győzelem ára igen fájdalmas. Az égre tekintek, beesteledett..
A sövény falához kúszok, hátamat annak támasztom. Elkezdem magamból
kiszedni a tüskéket, majdnem húszcentisek! Teljesen kifáradom, mire végzek
az összessel, sebeimből csorog a vér.
-Azt hiszem estére itt maradok és pihenek..- suttogom magam elé.
De csakhamar úrrá lesz rajtam a félelem, nem merek elaludni. Bármikor
rámtörhet egy szörny.. Odahúzom magamhoz táskámat, kinyitom és kutatni
kezdek benne. Előkerül három gyertya, néhány üvegcse és egy gyűrött papír,
meg egy kis tálka. A tálkába az egyik üvegcsében lévő löttyöt öntöm,
elmormolok felette pár szót. A folyadék kéken lángolni kezd. Aztán jön a
következő üvegcse: magam köré locsolom a tartalmát. És jön a harmadik:
abban por van, magam köré szórom. Megfogom a tálkát, a kék tűzzel
felgyújtom a magam köré szórt port és az ellocsolt löttyöt. Kezembe veszem
a papírt, felolvasom az arra írt varázsigét. Elismétlem párszor. Örömmel
veszem észre, hogy a varázslat sikerült! A tűz elalszik, védőburok képződik
körülöttem.
„Ez reggelig kitart”- gondolom magamban, majd lefekszek, végül
elalszok..

Reggel kipihenten ébredek, bár a sebek még mindig fájnak. Némi kaját
kotorok elő táskából és megreggelizek. Épp az utolsó falatot tömöm a
számba, mikor a védőburok köddé válik.
-Ideje indulni!
Felállok, s megindulok, hogy megkeressem a kijáratot.

Több napon keresztül bóklászok, temérdek szörnyet le kell győznöm. A
kinézetem egy idő után már egészen nyúzott. Mint egy élőholt, úgy
tántorgok. De a labirintus nem hagy pihenni, folyton tartogat nekem valami
meglepetést. Egyik nap épp egy homokos részre értem. Azt gondoltam, hogy
simán át tudok sétálni. De persze tévedtem.. Épp a közepén jártam, amikor
elkezdtem süllyedni! Futóhomok! Itt minden reményem elszállt, azt hittem ez
a vég!! De eszembe jutott egy varázsige. Elkezdtem hangosan ismételni. A
földből előtört egy inda és felém kúszott. Belekapaszkodtam, és végül
sikerült kihúznom magam..
Onnantól kezdve jobban figyeltem a lábam elé..

Már kezdtem azt gondolni, hogy itt fogok megdögleni, mikor megláttam a
kijáratot! Örömömben már majdnem elkezdtem futni, de eszembe jutottak a
földdémon szavai: azt mondta, hogy kint várni fog rám..
Megálltam, és gondolataimba mélyedtem.
-Egy jó varázsige kellene!
Végül eszembe jutott egy. De az igen kockázatos, minden erőmre és tudásomra
szükségem lesz.. A táskámat és fegyvereimet az egyik sövényfal tövébe
tettem, majd elindultam a démon felé.
-HEHE! MÁR AZT HITTEM MEGHALTÁL! HEHE!- ordította felém gúnyosan.
-Hát látszik, hogy nem ismersz!- kiáltottam.
Letérdeltem a földre, szememet behunytam és magamban régi idők bűvös
szavait kezdtem kántálni.
-HÁT TE MEG MIT CSINÁLSZ?!- ordította értetlenül a szörny, de én nem
figyeltem rá..
-MOST VÉGZEK VELED!
Felemelte egyik karját, körülöttem megelevenedett a föld: ezernyi éles
ködarab repült felém. Sok helyen megsebesültem, de nem mozdultam! Egy idő
után izzani kezdett körülöttem a levegő, szememet kinyitottam, íriszeim
feketévé váltak. Felálltam, mindkét kezemet a földdémon felé tartottam.
-Dögölj meg!!!- kiáltottam, amilyen hangosan csak tudtam.
Tenyereimből fekete füst tört elő. A füst egyenesen a démon felé tartott.
-MI EZ??- ordibálta utolsó szavait az átkozott.
A fekete füst egyenesen a földdémon „szívébe” tört.
-ÁÁÁ!
S szétrobbant..
-Sikerült..- suttogtam, ajkaimra fáradt mosoly ült. Erőtlenül megpróbáltam
pár lépést előre tenni, de a varázslat kiszívott belőlem mindent.
Elájultam, de több veszély nem várt rám..