A labirintus

                          4. megbízás

-Ááááááá, hogy a fene enné meg! –Szisszentem fel, mikor újra fájdalom nyilallt sebembe. – Katasune is pont jókor ment vadászni… amikor egyszer tényleg szükségem lenne rá. Sárkány…

Lustán tekintettem körbe.

- Nem baj. A labirintusokat mindig is szerettem. Na nézzük…

Ujjaim lassan a nyakamban függő tűzvörös, rubint ékkőre kulcsolódtak.

- Legalább a fáradtságtól és a sebtől szabaduljunk meg. Na, gyerünk kicsikém, ne hagyj cserbe…

A rubint fényleni kezdett. Fellélegeztem, ahogy harci sebem izzófénnyel összeforrt.

- Sövények… egy szempillantás alatt hamu lesz az egész gazkupacból - mosolyodtam el, és kezeimet a növények felé emeltem. Bizsergető érzéssel csaptak elő a tűzcsóvák ujjaimból. Csak hogy a sövény, mintha védőpajzsa lett volna, visszaverte rám a lángokat.  - ó, hogy a… - csusszant ki a számon, kezemet magam elé kapva. A láng labdaként tért vissza tenyerembe. - Na jó, ehhez már gondolkodni kell. Labirintus, labirintus… ó, hát persze! Ostoba földdémon, az én eszemen nem jársz túl.

Ravasz mosoly kúszott arcomra.

- „Hát igen. De biztos mód a kijutásra. Csak egy kicsit lassú. Nem baj, időnk van bőven. Csak végig valamelyik fal mentén kel haladni, és a kijárathoz jutunk. Ezt mindenki tudja, akinek volt már dolga labirintussal. Hajjaj…” /Ez a stratégia a legtöbb, szabályosan megszerkesztett labirintusnál valóban alkalmazható. Aki nem hiszi, nézzen utána!/

Hát akkor indulás- gondoltam, és nekivágtam a hosszú sétának, magamba kérlelve kicsi sárkányocskámat, hogy tömje már meg azt a pici hasikáját, és vigyen ki ebből az unalmas útvesztőből, mert utálok gyalogolni. Ha legalább szörnyek lennének.  Itt még harcolni sem lehet…

De ahogy ezt gondoltam, a következő sarkon túl már várt is egy ronda dög.

- Na, már csak te hiányoztál… - mondtam és unottan a szörny háta mögé tekintettem. A rondaság felmordult, és rám akarta vetni magát. Elkuncogtam magam. – Csak gyerünk, te behemót szépség. – A szörny felugrott a levegőbe, én viszont egy gondolat ideje alatt cselekedtem. A kezeimből előcsapó lángok felvették a két, fényes kardom alakját. A szörny zuhant felém. Felcsaptak körülöttem a lángok, melyek elnyelték testem. A másodperc alatt, míg a végtelen ürességben utaztam, átfutott agyamban a tervem következő fázisa. Majd hírtelen visszatértem a földi idősíkba, pontosan a szörnyeteg mögé. Az izzó, vörös pengéket a hátába döftem. A rondaság felüvöltött, majd hamuként szóródtak szét maradványai a földön.

- Úúúú, hogy ez mennyire visszataszító…- csúszott undorodott grimasz arcomra. – Na, gyerünk tovább. – noszogattam magam.

Unalmas órák következtek. A rondábbnál rondább, hatalmasabbnál hatalmasabb és persze egyre ostobább szörnyek csak jöttek egymás után. Már a végén kezdtem unni a lekaszabolásukat.

Míg végül megváltó látvány tárult szemeim elé. A labirintus kijárata. Ahol azonban már várt rám a földdémon. Megtorpantam.

- Csak hogy végre itt vagy, Otsune!!! –dübörgött felém a hangja, vissza-visszaverődve a sövényfalról. Összeszűkültek a szemeim.

- Állj félre. –mondtam.

- Hah, azt hiszed, félre fogok állni? Nem fogom futni hagyni a nagy Sagenta gyilkosát!!!

Megcsóváltam a fejem.

- Én szóltam…

A démon saját termetétől botladozva kezdett el felém rohanni. Komikus látványt nyújtott. Na jó, szórakozzunk egy kicsit, gondoltam.

A démon már alig pár méterre volt tőlem, amikor hírtelen felcsaptak körülöttem a lángok, és eltűntem a szeme elől. Majd fölbukkantam a háta mögött, kezeimből kígyókként csaptak elő a lángostorok, gúzsba kötve a rondaságot.

Hírtelen felvillant a nyakamban függő rubint. Elmosolyodtam.

- „Nocsak, nocsak. Csak nem éhesek maradtunk, kicsikém?”- üzentem gondolatban.

- „Kedves vagy, mondhatom. Tudod mennyit hajkúráztam azt a pár nyomorult kis őzt?”

- „Én mondtam, hogy legyél inkább vegetáriánus. Na mindegy, itt egy kis zaftos falat. Lakmározz csak nyugodtan.”

A labirintus falai fölött felbukkant egy hatalmas, éjfekete sárkány, ami éhesen csapott le a földdémonra. Mohón, egészben nyelte le. Majd leereszkedett, és puhán ért földet.

- „Jaj, Katasune… nem is tudom, hányszor mondtam már, hogy az ételt alaposan meg kell rágni.”

- „Sajnálom… óvó néni…”

- „Hm… Katasune…”

- „Na jó, na jó, tudom, hogy nem szereted. Rendben van. Legközelebb alaposan megrágom. De még éhes vagyok.”

- Jajjjj, de nehéz veled. Na induljunk, nekem is kezd korogni a gyomrom. Rendezzünk egy grillpartit.”

- Ááááá, remek ötlet.”

Azzal felpattantam kedven sárkányom hátára, és gyors röptekkel szeltük keresztül a horizontot